Soha nem voltam egyedül

Tilda barátnőm nagyszerű ember. Mindig ő volt az, aki a társaság problémáira megtalálta a megoldást, vagy segített megkeresni a megfelelő utat. Soha nem gondoltuk volna, hogy ő ebben a szerepben nem érzi jól magát.

„Az ember rengeteg szerepben teljesít nap mint nap. Vannak, akiknek ez nagyon jól megy, másoknak pedig iszonyú erőfeszítésbe telik. Az életet értékelve rájöttem, hogy én soha nem voltam még egyedül, hogy szembenézhessek önmagammal.

Közel 40 éves vagyok, anya, feleség, társ, barát, barátnő, dolgozó nő. Mindez, és még sok más, egy személyben. És még soha nem voltam igazán egyedül, hogy értékelhettem volna a hibáimat. Szembenézni önmagunkkal a legnehezebb munka, amit ember el tud képzelni, de mindenkinek szüksége van/lenne arra, hogy végigcsinálja.

Mivel eddigi életem során mindig valakiért tettem valamit, soha nem magamért, elég esélytelenül indultam neki a kéthetes önismereti tábornak. Nem fogom most részletezni a tábor programját, mert az kevésbé lenne érdekes. Amit inkább fontosnak gondolok, az az, hogy végre sikerült egy vonalat húznom önmagam és a többi ember közé. Erre azért volt szükségem, mert eddig soha nem tudtam csak magammal foglalkozni. Biztos furcsán hangzik, de így van. Az az ember vagyok, akit mindenki kihasznál, mert segítek, ha tudok. Magamra veszem mások terheit, amelyeket ők mosolyogva tesznek a vállamra, hiszen én úgyis bírom. De amikor már a gyerekek, a férj, a barátok és mindenki, aki csak megismer, csak elvesz, az nagyon romboló. Nem testileg leszel roncs, hanem lelkileg és mentálisan. A tábor arra szolgált, hogy rájöjjek, annak ellenére, hogy mindenki azt gondolja, jó kedvvel veszem magamra a bajaikat, ez nem így van. Nem akarom többé senki problémáját! Nem akarom megoldani senki életét, a sajátommal szeretnék egyenesbe jutni. Egyedül a gyerekek képeznek egy hajszálnyi kivételt, hiszen nekik szükségük van a terelgetésre. De annak vége, hogy helyettük is megoldom a szituációkat, amelyekbe ők maguk sodorják önmagukat.

Végre szembenéztem a hibáimmal és a rossz tulajdonságaimmal is. Ez nagyon nehéz volt, és a két hét nem is volt elég arra, hogy minden olyan rossz dolgot felhozzon bennem, ami az elmúlt években ott volt valahol mélyen, eltemetve. Amikor egyedül tudsz gondolkodni önmagadról, eléd tárul az eddigi életed, a tökéletlenséged és az, hogy mennyire kicsi vagy a nagy egészhez képest. Lehetőséged van végiggondolni, hogy ki vagy te, és mennyire tudsz ezzel a jelennel azonosulni. Ezt azért elég nehéz feldolgozni egy olyan embernek, akinek soha nem lehetett egy perce sem magára.

Persze sokan mondhatják, hogy mindenkinek arra van ideje, amire akarja. Ezzel lehet egyetérteni és lehet vitatkozni is, de amikor annyira lefoglalják az energiáidat mások, akkor a nap végére csak azért imádkozol, hogy legalább aludni tudj.

Szükségem van a támogatásra, arra, hogy mások is észrevegyék, ha számomra már terhes az ő közeledésük. Lehet, hogy sokat várok el, de tőlem még senki nem kérdezte meg, hogy minden rendben van-e. Soha nem érdekelt senkit, hogy vannak-e problémáim, és ha igen, akkor meg tudom-e oldani őket egyedül. Tudom, hogy ez nem azért van, mert nem szeretnek, a férjem szeret, a gyerekeim és a barátaim is, csak nem tudtak arról, hogy nekem már sok. Ez is az én hibám, mert ugye néma gyereknek…, de azt gondoltam, hogy nekem segítenem kell, erre születtem. De be kellett látnom, hogy nem, nem erre születtem. Valami más még vár rám. A két hét alatt annyit sírtam, mint eddigi életem során együttvéve. Nagyon nehéz és egyben felszabadító volt megélni ezt. Remélem, sikerül tovább mennem ezen az úton. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy ettől kezdve soha többé senki nem fordulhat hozzám a bajával. Mindenki elmondhatja, ami a szívét nyomja, ha tudok, segítek, de határokat fogok szabni. Elsősorban önmagamnak. Mert néha egyedül is kell lennem.”