A látszatszerelemnél nincs rosszabb! Küzdj a boldogságért!

Nem vagyok nagy sorozatrajongó, ám a napokban belefutottam a Társas játék című, (egyelőre) kétévados, magyar TV-sorozatba. Érdekes gondolatokat indított el, pedig még nem is értem a végére.

Ha esetleg még nem láttad, nem akarom lelőni a poént. A tartalom lényege az, hogy a szereplők mind valahogy boldogtalanok, nem találják a helyüket a világban. Van, aki családos, és már nem izzik a szerelem parazsa, van, aki egyedül van, mert még nem találta meg az igazit. Van benne ’70-es évekbeli, kiégett színésznő, reklámszakmában dolgozó, folyton stresszes, fiatal lány, aki állandóan őrlődik, egy boldogtalan srác, anyuka, aki nem kap elég elismerést, odafigyelést. Szóval így, vagy úgy, mind valamilyen látszatéletet élnek. Olyasvalaki mellett, akit nem szeretnek, vagy csak megszoktak.

Tényleg így élünk? Ez lenne a valóság, az életünk? Sajnos igen. Ez van. Rengetegen mondanak le a szerelemről (alig túl a harmincon). Nem kelnek minden reggel boldogsággal, nem ölelik a párjukat szerelemmel félálomban, hanem morognak, hogy már megint egy új nap, amit túl kell élni. Van, ahol csak a gyerek tartja össze a kapcsolatot, ami – valljuk be – a lehető legrosszabb az összes verzió közül. Hogy miért? A gyerekek olyan érzékeny kis lények, hogy azonnal leveszik, ha valami nincs rendben a szülők között. Az ő világukban apa és anya szerelmesek, amíg világ a világ. Ha azonban rés keletkezik a pajzson, ők megérzik, és tudják, ha hazudnak nekik. Sokkal jobban árt nekik ez a hazugság, mint az, ha megtudják az igazat. Látszatélet, látszatboldogság, látszatcsalád. Erre egy gyermeknek sincs szüksége, nem beszélve arról, hogy a szülők is boldogtalanok. Ha elválnak, még meglehet az esély egy teljes életre. Olyanra, amelyben boldog gyermekeket nevelhetnek a közös gyerekeikből.

De vajon meg tudunk szabadulni kényszereinktől? Tudunk küzdeni a boldogságunkért? El tudjuk fogadni, hogy harmincon túl is lehetünk szerelmesek, nemcsak huszonévesen? Ehhez önmagunkról is nagyon sokat kell tanulnunk. Ez azonban sokszor nagyon hosszú folyamat. És előfordulhat, hogy ezalatt bezárjuk az ajtókat, és nem hagyjuk, hogy belépjen a boldogságunk. És mindezt miért? Mert elhisszük saját magunknak, hogy ez így jó, nekünk már nem jár a boldogság.

Adj egy esélyt az életnek!

A „Most kezdj élni!” szlogen legyen a fő vezérelved. Minden naphoz úgy állj hozzá, hogy ma igenis jó kedvem lesz, boldog leszek, és azt akarom, hogy a körülöttem lévő emberek érezzék ezt, és ők is boldogok legyenek. Kerüld a stresszt, hiszen a munka megvár. Igen! Mindegy, milyen nagyfőnök vagy, az élet nem mehet el melletted a munkád miatt!
Légy mindig pozitív. Hidd el, a jó kisugárzás mindenhol már fél siker. Ne engedd ki a kezedből a boldogságot, ne hagyd elmenni a szerelmet egy tévképzet miatt. Vedd észre a jeleket, és ha kell, kérj segítséget a legjobb barátodtól, barátnődtől. Mindig légy őszinte a partneredhez. Nincs annál rosszabb, ha valakit nem szeretsz, de együtt vagy vele azért, mert nem mered, vagy nem akarod megmondani, hogy részedről ez nem több tiszteletnél, barátságnál, szeretetnél. A látszatszerelem hazugság. Hazugságban élni pedig nem lehet sem rövid sem hosszú távon.

Adj egy esélyt a saját életednek, mert egyszer rájössz, mennyire rövid, és mi, emberek mennyire esendők vagyunk. Mennyire ki vagyunk éhezve a boldogságra. Ne legyél önmagad ellensége, nyisd ki az összes ajtót, és engedd be az életet!