Szerelem mögé bújva

Van egy kedves ismerősöm, akivel nagyon rég találkoztam, mégis mindent tudok róla. Az aktuális életszakasza ugyanis az interneten zajlik.

Együtt van élete pasijával, hatalmas a szerelem. Mindenhova együtt mennek, mindent együtt csinálnak. Rózsaszín vattacukor. Lehet, hogy én vagyok már kicsit öreg ehhez az egészhez, de számomra a valódi, az általában vagy látható, vagy kézzel fogható, vagy két ember között érezhető. Nem virtuális.

Ennek az ismerősömnek az élete virtuális. Amikor legutóbb beszéltünk telefonon, furcsa volt a hangja. Rákérdeztem, hogy minden rendben van-e. A kérdésre (természetesen) egy hatalmas, „boldog” igen volt a válasz. Tudtam, hogy nem őszinte, és csak azt akarja, hogy elhiggyem, minden oké. A következő három percben már posztolta is a meglepetés szülinapi partiján készült fotókat: álompasi, álomnő, mindenki kéz a kézben. A vattacukor már nyúlós lett.

A lájkok és a kommentek meg csak jöttek, hogy mennyire szupeeer, és imádooom, jaj, de jó nektek, stb., stb. De én tudtam, hogy az egész nem igaz. Nem igazi. A virtuális világnak kitett virtuális élet, amit valószínűleg a lakás két külön helyiségében posztol két külön ember, akiket valójában nem is érdekel a másik, csak az, hogy a közösség mennyi elismeréssel illeti őket.

Hova tűntek a parkban, a padon töltött békés, boldog órák? A beszélgetések a Várban vagy a Gellért-hegyen? A közös ebédek hétvégén? Valóban ennyit számít az, hogy ki mit gondol rólunk, hogy képesek vagyunk szerelmet, boldogságot színlelni? És vajon mi lesz később? Véleményem szerint hosszú távon nem működhet egy ilyen kapcsolat. Valamelyik fél sérül. Ha a kapcsolat egyoldalú, akkor azért, ha nem értenek egyet az internetes témával, akkor azért. Előfordulhat, hogy egyikük minden percét a világhálón szeretné tölteni, és oda feltölteni, a másikuk pedig elzárkózik ez elől. Ebben az esetben hamar kipukkad a buborék, és nem lesz, mit posztolni.

Egy kis energiára lenne szükség. Ez hiányzik a ma emberéből. Az az energia, amit egymásra fordítunk, a kapcsolatra. Önmagunk és a társunk elől ugyanis nem lehet elrejtőzni. Hazudni is csak egy darabig. A baj az, hogy a külvilág is észreveszi egy idő után azt, hogy nem úgy van minden, ahogy azt kifelé mutatjuk. Ez értelmetlen energiapazarlás, és oda vezet, hogy egyedül maradunk. Sajnos a barátok is elfordulhatnak, mert az emberek elvárják az őszinteséget a másiktól (persze ők sem mindig azok, de elvárják).

Megéri? Megéri feláldozni a várbeli beszélgetéseket, a gellérthegyi sétákat, a valódi emberi kapcsolatot, a valódi szerelmet 15 perc hírnévért és 100 lájkért? A boldogságot odadobni az embereknek, mint egy koncot? Miért történik ez velünk, emberekkel? Ez lenne a világ rendje? Az emberi kapcsolatok már csak a szexre korlátozódnak a jövőben? Annyi kérdés merül fel bennem, hogy innen már csak azokat szedhetném csokorba holnap reggelig. Talán van még jövőnk, csak fel kell ébrednünk ebből a rossz álomból, és elmenni fagyizni egyet, vagy moziba. Mindegy, csak együtt legyünk. Fizikailag is, ne csak virtuálisan.