Önelfogadás, út a nőiség megéléséig - Így járd be az utat

A testem valahogy sosem akart olyan lenni, amilyennek szerettem volna. Gyerekkorom óta szenvedtem a tükör előtt, és sosem értettem, hogy a barátnőim miért érzik olyan jól magukat, hogy lehet, hogy tetszenek saját maguknak, miközben én a kilóimmal küzdök, azzal, hogy semmi nem áll jól. A nőiségünk megélése hálátlan feladat. Küzdelem a testtel, amit nehéz elfogadni, a testért, ami lehet, hogy sosem lehet a miénk. Az önelfogadás mindenki számára komoly feladat. Mások történetei inspiráló hatással lehetnek ránk. Beszélgess más nőkkel, hogy ők hogyan élték meg a nagy változást. Íme, az én történetem.

Már óvodában is kilógtam a sorból harsány személyiségemmel, színes harisnyáimmal, a sok nevetéssel. A többiek nem ilyenek voltak. Én sosem sírtam az oviban, holott bennem is voltak kétségek. Már akkor is nehezen tudtam megérteni, hogy a testem miért olyan kerek és miért olyan hájas. Sokat szenvedtem a megvető tekintetektől, a hátam mögött hallott kuncogástól. De én akkor is felvettem a sárga csíkos harisnyát és a kockás szoknyámat, amit annyira szerettem.

Tízévesen, a suliban már egyre hangosabb volt a nevetés a hátam mögött, és ez kezdett egyre jobban zavarni. Úgy éreztem, már nem olyan jó kilógni a sorból. A melleim már nőni kezdtek, amit ellensúlyoznom kellett azzal, hogy jól összegörnyedtem (már amennyire tudtam a kerek pocakomtól). Ez persze nem volt valami előnyös. Egyre jobban bezárkóztam, és már barátnőim sem nagyon akadtak. Tizennégy éves koromban teljesen egyedül éreztem magam, és leginkább a kutyámmal beszélgettem. A testem egyre jobban elkeserített. A melleim akkorák voltak, mint két labda, a fiúk sosem a szemembe néztek beszélgetés közben, a lányok pedig gyűlöltek. Az első igazi melltartóm egy pamut darab volt, mert anyukám szerint a kényelem a legfontosabb, amikor az ember fehérneműt választ. Nem igazán tudtam ezzel egyetérteni, hiszen a röhögés még jobban felerősödött a tesiöltözőben, amikor a lányok meglátták a ronda, testszínű cicifixet. Ha a föld képes lett volna megnyílni alattam, elsüllyedhettem volna, de így állnom kellett a tekintetüket, és persze én is röhögtem, hogy anyám választotta, de ez csak olaj volt a tűzre.  

Tizenhat éves voltam, amikor a ronda pamut melltartók még mindig ott éktelenkedtek a fehérneműs fiókomban, én pedig még szerettem volna azt a fehér csipkecsodát megvenni, amit az üzlet kirakatában láttam. Összeszedtem minden bátorságomat és anyu elé álltam a kérésemmel. Anyu összecsapta a kezét, és bűntudatos arcot vágott. Ő nem is gondolta, hogy nekem nem tetszenek azok a kényelmes pamut melltartók, amiket ő annyira szeretett. Elmentünk, és megvette nekem a csipkemelltartót, ráadásul fehérben és feketében is kaptam egyet. Igaz, a gimiben már nem igazán törődtek velem a tesiöltözőben, mégis jól esett a pólót levenni, hogy mindenki láthassa, igazi melltartóm van, ami jól néz ki, és olyan, mint mindenkié. Talán ez volt a fontos… hogy olyan, mint mindenkié. Bele akartam simulni a tömegbe, azt akartam, hogy végre elfogadjanak, még azon az áron is, hogy nem leszek többé önmagam. Megjátszom magam, ha kell, csak legyen végre egy társaság, ami befogad. A színes harisnyákat már rég farmerre cseréltem, és igyekeztem magamra ölteni a laza csaj imidzsét. Ez annyira jól sikerült, hogy a fiúk és a lányok is elkezdték keresni a társaságomat. A fiúk azért, mert találtak végre valakit a lányok között, aki az ő világukban otthonosan mozog, a duci, de humoros csajt, a lányok meg azért kedveltek, mert nem láttak bennem semmilyen konkurenciát. Valljuk be, nem is voltam az a közel 70 kilómmal. Csipkemelltartó ide vagy oda, teljesen mindegy volt, hogy mi van rajtam, úgysem érdekelt senkit.

Úgy éreztem, az egész külsőm az evolúció zsákutcája, és sosem lesz más. El sem tudtam képzelni, hogy valaha ebben az életben képes leszek arra, hogy szeressem önmagam. A divatmagazinok címlapjáról Linda Evangelista és Naomi Campbell nézett vissza rám. Mondanom sem kell, hogy cudarul éreztem magam attól, hogy sosem leszek olyan, sosem leszek szép és persze sosem leszek kívánatos egyetlen srác számára sem.

Tizenhét évesen jött egy változás. A nyári szünet alatt tizenöt kilót fogytam, ami azt eredményezte, hogy a lányok másképp kezdtek nézni rám. Ismét hallottam hangokat a hátam mögött, amikor elhaladtam mellettük, de ez már nem kuncogás, nem röhögés volt, hanem felhördülés és irigy szavak. A bőröm alá kúszott valami furcsa érzés, amit nem tudtam megfogalmazni, de valami elégedettségféle volt. Otthon, a tükör előtt először éreztem azt, hogy a testem kezd szerethetővé válni. Az önelfogadástól még messze voltam, de arra az útra léptem, ami abba az irányba vezetett. Persze nem volt tudatos, csak az érzés volt jó.

A zsebpénzemet különböző szexi cuccokra költöttem, vettem egy szempillaspirált is, és úgy döntöttem, smink nélkül már el sem indulok otthonról. Jó érzés volt reggel úgy készülődni, hogy nőiesnek éreztem magam, és már nem a kinyúlt póló és farmer kombót húztam magamra. Rájöttem, hogy vannak a testemen olyan részek, amelyeket jó kihangsúlyozni. Szép a lábam, vékony a karom és nagyok a melleim. Ez utóbbit már nem nyűgként éltem meg, hanem örültem annak, hogy a többi lány ilyet szeretne. A természet tudja, kinek mi kell, csak mi nem vagyunk mindig készek arra, hogy ezt el tudjuk fogadni. Ehhez hozzájárul, hogy a társadalomban olyan sztereotípiák élnek a nőkkel, a női testtel kapcsolatban, amelyek szerint egy nő akkor nő, ha szexi. Hogy mi a szexi, az koronként változik. Nem tudtam lekattanni a testemmel kapcsolatos gondolatokról. Hiába vannak szép részeim, az egészet még mindig nagyon nehezemre esett elfogadni és főleg igazán szeretni. Kettősség volt bennem magammal kapcsolatban: egyrészt imádtam az új énem, aki magabiztosabb, és már fel mer venni egy tangát is, ha úgy van, másrészt azért még mindig úgy éreztem magam abban a tangában, mint egy malac. Ezt pedig egyáltalán nem tudtam összeegyeztetni azzal, hogy szexinek kéne lennem. Nem is volt körülöttem fiú, legalábbis komoly kapcsolat céljából nem. Barátként mind nagyon kedveltek, de sosem jutottunk tovább ennél. Pedig láttam a szemükben egy bizonyos vágyakozást, de azt hiszem, azt érezték, hogy nem szeretem magam igazán. Nem is tudom, hogyan várhattam el, hogy ők szeressenek, ha azt sugároztam kifelé, hogy nem élem meg igazán önmagam.

Tizenkilenc éves koromban találkoztam életem szerelmével. A romantikában és az első látásra szerelemben mindig is hittem. Amikor pedig szembe jött, úgy éreztem, az élet csodálatos, és a test, amit kaptam, engem szolgál. Végre! – gondoltam – Eljött az én időm! Még mindig több kiló voltam annál, mint amit szerettem volna, így fogyókúrák sorát próbáltam ki, de semmi sem segített. Az önképem azonban sokkal jobb volt, mint néhány évvel ezelőtt. Úgy éreztem, szép vagyok, hiszen kellek valakinek, aki szeret és elfogad olyannak, amilyen vagyok. 

Természetesen itt azért bejött a képbe a megfelelési faktor. Szerettem volna mindig a tökéletes(ebb) oldalamat mutatni a szerelmemnek, azonban én egyáltalán nem voltam tökéletes. Szerencsére ő szeretett, így nem is akarta, hogy másmilyen legyek. Szeretett a tökéletlenségem ellenére is. Ennek ellenére mindig fontos volt számomra, hogy visszaigazolást kapjak. Tudnom kellett, hogy szép vagyok. Neki szép. A többiek nem igazán érdekeltek.

Szerencsésnek mondhatom magam. Mások évekig, évtizedekig keresik az igazit, és rengeteg csalódáson mennek keresztül, míg révbe érnek, mások nem is találnak valódi társra. Nekem ez mondhatni elsőre sikerült, hiszen még mindig ő a szerelmem.

Ma már nem keresem, hogy hogyan legyek jó nő. Egyszerűen rájöttem, hogy nem másokban kell keresnem a visszaigazolást, hanem kizárólag a saját értékrendemnek kell megfelelnem, a saját utam kell járnom és abban kiteljesedni.

Az út hosszú és nem is mindig sima, hiszen mi magunk állítunk akadályokat saját magunk elé. Az önelfogadás hosszú évek munkája is lehet, főleg, ha az énképünk teljesen más, mint a tükörképünk. Ugye ismerős harc? Sokan megyünk át ezen, de a végén mindig csak a pőre valóság marad, amin jó esetben képesek vagyunk változtatni, hogy közelebb kerüljünk az álmok megvalósításához. Ez a megvalósítás pedig mindenkinél egyedi, hiszen nem vagyunk egyformák. A nők sosem lesznek teljesen elégedettek magukkal, és azt hiszem, ez így van jól, hiszen ettől leszünk többek, ettől lépünk új utakra az önelfogadás és az önmegvalósítás felé. De egy dolgot nem szabad elfelejteni: hiába öltözünk szexinek, ha belülről nem érezzük ezt. Mert így a külső szemlélő mindig csak azt a kislányt látja majd, aki elindult a nővé válás útján… de sosem jutott sehová.

Kovács-Hain Zsuzsa