Függő voltam, most már tudom

Gréti teljesen hétköznapi életre vágyott. Szerelemre, társra, olyan férfira, akivel minden csodaszép. A történetét egy kávé mellett mesélte el.

„Amikor Marcival összejöttünk, minden olyan egyszerű volt. Tök klisés volt az egész: olyan volt, mintha ezer éve ismernénk egymást, stb., stb. Csodás szerelem volt köztünk. Legalábbis én ebbe ringattam magam. Amúgy szépen is indult, virág a randira, szép fehérnemű az első (és utána az összes) szexhez.

Egy idő után azonban azt vettem észre, hogy egyre többször vagyok a munkahelyemen az igazgatónál raporton. Képtelen voltam ugyanis koncentrálni. Minden kiesett a fejemből, és legtöbbször csak bámultam magam elé bambán a gépem előtt ülve. A feladatok meg csak tornyosultak előttem. A kollégáim nemigen láthatták hasznomat, az is előfordult, hogy át kellett venniük a feladataimat. Sokszor kéredzkedtem el fél nap szabikra mindenféle mondvacsinált indokkal. Csak azért, hogy Marcival lehessek. Neki pont nem volt munkája, így egész nap otthon ült, biztos unatkozott, és szexi sms-ekkel bombázott. Ezektől persze még jobban elment a kedvem a munkától.

Igazából a barátaimmal is egyre kevesebbet találkoztam. Nem akartam rájuk vesztegetni a drága időt, amit Marcival is tölthetek. Így, utólag belegondolni ebbe, tiszta agyrém! A barátaim nagyon fontosak voltak számomra mindig. A családomról nem is beszélve. És Marci mellett velük sem foglalkoztam szinte egyáltalán. Igyekeztem minden emberi kapcsolatomat a minimumra csökkenteni, csak Marcival akartam lenni. Fel sem tűnt, hogy ő bizony nem teszi meg ugyanezt értem. A barátaival minden héten sörözni ment, vagy meccset néztek, hobbija is volt, és természetesen az anyját is hetente minimum egyszer meglátogatta. Szakításkor persze a fejéhez vágtam, hogy én mennyi mindent feladtam érte, a kapcsolatunkért. A válasza megdöbbentett és észhez is térített: „A te döntésed volt. Én soha nem kértem ezt tőled.” És valóban, Marci egy szóval sem kérte, valószínűleg nem is várta el, hogy bármit is feladjak.

De egyszerűen nem akartam elfogadni azt, hogy a kapcsolatunk valaha is véget érhet. Ő sokat beszélt arról, hogy semmi sem végtelen. Ez persze mindig szomorúsággal töltött el, és azt hittem, hogy ha mindent odaadok magamból, akkor ezt elfelejti. Folyton azon járt az eszem, hogy vajon ő is annyira szeret-e, ahogy én őt. Ez a gondolat beférkőzött a fejembe, és sok hülyeségre kapható voltam. Olyanokra is, amelyeket nem is akartam. Ott is szexeltünk, ahol nem volt épp kényelmes, vagy én féltem, hogy meglát valaki. Hagytam, hogy megtegyen velem bármit, és ő még csak nem is sejtette, hogy nekem ellenemre van. Nem is hibáztathatom érte, csakis magamat. Teljesen a rabja voltam. Ha egy kis időre valamiért külön kellett lennünk, szinte betegre aggódtam magam. Nem akartam semmit, csak vele lenni.

Megunta. Hát persze… Még féltékenykedtem is, hiszen annyira szerettem, hogy még a gondolattól is rosszul voltam, hogy esetleg másnak is kell. Nem bírta ki ezt a folyamatos tapadást, azt a függést, amit én alakítottam ki. Nem tudom, hogy hogyan kellett volna másképp csinálnom a dolgokat. Most még azon a ponton vagyok, hogy nagyon szeretném őt visszakapni. Szerencsére hajlandó volt beszélgetni erről, de oda lyukadtunk ki, hogy biztos nem lennék képes arra, hogy normális kapcsolattá formáljam vele együtt ezt az egészet. Időt kért, és nekem is jó, hogy kicsit gondolkodhatok. Remélem, hogy van ennek az állapotnak ellenszere, és leszek annyira erős, hogy legyőzzem.”