Férfiak az életemből: a Kisfiú

Ugye neked is ismerős férfitípus a kisfiú? Aki megmaradt azon a szinten, amikor még az anyukája főzött neki reggel kakaót… Nekem volt hozzá szerencsém.

Szeretnivaló srác volt. A panelek tövében, a lakótelepi játszótér mellett találkoztunk először, általános ötödikben. Persze fülig pirultunk mindketten. Ő azért, mert az anyukája kísérgette, én meg azért, mert imádtam minden porcikáját.

Ezek voltunk mi akkor. Szerelem volt első látásra (legalábbis az én részemről), de az istennek se vallottam volna be soha. Később aztán nevetve emlékeztem vissza erre a közös kanapénkon ücsörögve.

Igen, néhány év kisgyerekes utálkozás, majd néhány hónap együttjárás után úgy éreztük, nekünk közös a jövőnk, össze is költöztünk gyorsan. (Én idióta!)

Az hagyján, hogy a kakaó még mindig fontos része volt az életének, emiatt nem is nagyon idegeskedtem, nem gyanakodtam. De azt, hogy az anyukájától hozta el minden délután a másnap reggeli adagot, kissé betegesnek tartottam. Én nem tudtam annyira jó kakaót főzni (fene fogja főzögetni, van instant kakaó is, az nem jó?).

De nem álltunk meg ennyinél. A nosztalgia beköltözött a lakásunkba is. Először csak kis csipkék formájában találkoztam vele itt-ott. Majd észrevettem a gondosan kiválasztott IKEA polcon a kis porcelán nippeket. Még mindig nem idegeskedtem, de kis gombóc kezdett nőni a torkomban. Aztán, amikor egyszer hazaértem, az egész napi munkától fáradtan roskadtam a fotelba, és ki akartam nézni az ablakon, megláttam. A csipkefüggönyt. Olyan volt, mint Ophelia ruhája a Hamletből. Elkezdett fájni a fejem.

Szóltam, hogy beszélnünk kell. A Kisfiú odakuporodott a kanapéra, és elkezdett hallgatni engem (mintha mesét akarnék mondani). Lehet, hogy nem kellett volna, de kifakadtam és kérdőre vontam, hogy mégis mi ez az egész. Az anyukája volt – hangzott a válasz, amitől nem lettem boldogabb. Kedveltem az anyukáját, de azért ennyire nem. Az életterünk a magánügyünk, az én anyám sem jön rendezkedni és nem hív kárpitost, mert neki nem tetszik a kanapé huzata.

Kisfiú kapcsolatfüggő volt. Nem tőlem függött, nem az én szerelmemtől, hanem az anyukájával alkotott szimbiózis volt számára a minden. Azt hiszem, ezt egyik nő sem éli meg jól. Nehéz dolog egy nálad tapasztaltabbal versenyezni, aki mindenbe bele akar szólni, még szex közben is tartaná a kisfiát, nehogy ne legyen neki jó valami.

A Kisfiúval nem tartott sokáig az együttélés. Nehéz, és fájdalmas búcsút vettem az anyukájától, ugyanis a srác nem volt ott. Az anyukája költöztette ki a közös albérletből. Még az orrát is megtörölte volna, ha van rá lehetősége.

Elgondolkodtató volt ez a néhány hónapos együttélés. Számtalan pozitívuma mellett, ami vitathatatlan, az elszakadás képességének hiánya volt az, ami végül a szakításhoz vezetett. És az is olyan volt, mint az általánosban. Szeretsz? Igen vagy nem? Húzd alá…

Hát, már nem…

Kisfiú után maradt némi űr a lelkemben. Azt hiszem, hiányzott. Szerettem őt, mert végtelenül kedves volt, ragaszkodó, és mindent meg lehetett vele beszélni. Mindent meghallgatott, mint egy esti mesét, csak épp azt éreztem, hogy én még fiatal vagyok anyának.

Szakításunk után elhatároztam, hogy nekem bizony egy macsó kell… Róla szól majd a következő írás.

Ligeti Anna