Amikor semmi sem jó – a depresszió

Beléptem valami nagyon sötét helyre. A megfelelési kényszer szobájába, ahol mindennek tökéletesnek kell lennie, de mégsem elég jó semmi.

Próbálkoztam. Esküszöm, minden erőmmel azon voltam, hogy mindenki kedvére tegyek: anya, feleség, munkatárs, szerető, szexpartner, lelki társ – mind én voltam, egy személyben. Folyamatosan cikáztak a fejemben a gondolatok, egyre inkább arra törekedtem, hogy jobb és jobb legyek mindenben. Sajnos azonban ebben a nagy pörgésben megfeledkeztem magamról. Már nem volt én-időm, nem volt hobbim és semmi olyan elfoglaltságom, amit a magam örömére űztem volna. Elmaradtak a fodrásznál és a kozmetikusnál tett látogatásaim, az edzések is elmaradtak. Gondoltam, több időm lesz másra, ha ezeket elhagyom. Majd megoldom otthon – gondoltam.

Egyre többet voltam a sötét szobában, ahol csak elvárásokkal néztem szembe. Nem volt körülöttem szeretet, szerelem, csak halk követelések, amelyek egyre hangosabbak lettek, míg ordítássá nőve szakítottak szét. Úgy éreztem, képtelen vagyok teljesíteni. Nem tudok helytállni sem a gyermekeim mellett, sem a férjem mellett, sem a munkámban. Elapróztam magam, és nem találtam a széthullott kis darabjaimat.

Észrevettem, hogy semmihez sincs kedvem, már az ágyból felkelni is fizikai fájdalmat jelentett. Nem akartam senkivel találkozni, semmit sem éreztem. Ellaposodtam, napról napra éltem, elfogytam önmagamban. Talán volt olyan, hogy felém nyúlt valaki, de nem akartam észrevenni, nem akartam vele lenni. Senkivel sem akartam lenni. A sötét szoba felemésztett, megevett. A gyerekek mindennapjai is csak teltek, a férjem viselte gondjukat. Nem tudtam aludni, altatót szedtem. Egyre mélyebbre jutottam a sötétben.

Csak arra tudtam gondolni, hogy elbuktam. Elbuktam anyaként, társként, szeretőként. Nem kellettem már munkatársként sem. Nem ettem, alig ittam. Nem éreztem az életet. Csak az volt, ami abban a szobában volt.

Az orvos szerint depresszió. Ugyan már, csak rossz időszakom van! Nem veszi észre? Nem látja, hogy mennyire fáradt vagyok? Nem látja, hogy csak aludnom kell? Minek beszél ilyen hülyeségeket? Én nem vagyok depressziós!

A végletekig tagadtam, nem akartam tudomást venni arról, hogy ez már betegség.

Utólag visszagondolva, szerencsés vagyok, hogy egy ilyen társ volt mellettem, mint a férjem. Kitartott és végigcsinálta velem a terápiát, aminek végül alávetettem magam. Felfedtük a pszichológusommal az egész dolog okait, most azon az úton haladok, hogy megoldjam a problémáimat. Tanulok elengedni, tanulok elfogadni, megpróbálok visszatalálni ahhoz az énhez, akit egykor elvesztettem.

Biztos sokan elítélnek, hiszen vannak, akik nem ismerik az egész történetemet, de tudniuk kell, hogy a depresszió nagyon alattomos betegség, tör előre, és közben minden, ami egykor te voltál, eltűnik. Összemosódik, és elsimul. Míg végül semmi leszel. Ha nem emelnek fel a földről, elveszel, és nincs menekvés. Talán sikerül. Nem! Biztosan sikerül. Erőt merítek a szeretteimből, és jól bezárom azt a sötét szobát, ahol csak az elvárások vannak. Elengedem őket, és előre nézve élem majd az életem. Lassítok minden tekintetben, és igyekszem a családomra és a szerelmemre figyelni. Mert igenis képes a szerelem újjáéledni egy ilyen súlyos teher után is. Ha van melletted egy társ, akire számíthatsz, 50%-kal nagyobb az esélyed arra, hogy kimászol a kátyúból, és mindent újrakezdhetsz.

Ha kérdésed van a depresszióról, vagy valami más témában beszélgetnél valakivel, keresd online rendelésünket itt.