Egyedül…

„Vagyok: mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény
Lidérces, messze fény”

(Ady Endre: Szeretném, ha szeretnének – részlet)

Csak álltam a nappaliban, és nem értettem az egészből semmit. Néhány perccel ezelőtt az életem még kerek egész volt. Most összetörve hever a padlón. Éreztem, ahogy egy izzadtságcsepp végigcsorog a halántékomon, és könnybe lábadt a szemem. Ahogy az ajtó becsapódott mögötted, olyan volt, mint egy bombarobbanás, valami zaj, amitől megrettentem, és mozdulni sem tudtam többé.

Hogy nem vettem észre? Mi lehetett a baj? Azt hittem, te is szeretsz, és boldogok lehetünk együtt. De te csak elvettél tőlem, nem adtál cserébe semmit. Titkok lengtek körül, és soha nem engedtél elég közel, hogy kifürkészhesselek. De én szerettelek, és nem érdemeltem, hogy így kilépj az életemből. Meg sem beszéltük, csak ordítottál. Magyarázat nélkül nem csaphatod be az ajtót. Miért mentél el? Fájt, hogy néha tükröt tartottam eléd és szembesítettelek önmagaddal? Zavart, hogy a szerelmeddel próbálom betömni a lelkemen ejtett lyukakat? Vajon hazudtál, amikor megöleltél? Amikor kimondtad, hogy szeretsz? Biztosan, hiszen, ha igaz lett volna, most itt állnál, és magadhoz szorítanál, hogy ne sírjak. Megvigasztalnál, és soha nem engednéd el a kezem. De már csak az illatod maradt itt velem a nappaliban, és a gardróbszekrényben az a néhány ing. Mintha valami blőd szappanopera zárójelenete lennék.

Egy perc alatt rájöttem valami nagyon fontosra: nem szerethetek, ha nem szeretnek viszont. Túl sok időt áldoztam már a viszonzatlan, önző szerelemre. Arra, amely megfojt, megöl, elhagy, és soha nem néz vissza. Nem ez kell, hogy legyen a sorsom. Nem lehet ez a sorsom! Menj csak, te is tanítottál nekem valamit önmagamról. Úgy, mint az elődeid. Minden szerelmemtől tanultam valamit. Tőled azt, hogy soha nem tudhatom, mi történik az életemmel a következő pillanatban. Soha nem dőlhetek hátra nyugodtan, hogy most minden rendben, lógatom a lábam egy kicsit. Nem. Minden pillanatban tisztában kell lennem a tetteimmel, azok következményeivel. És nemcsak a magam tetteivel, hanem a szerelmem tetteivel is. Mert ellenkező esetben ez történik, ami most. Csak állok a nappaliban tanácstalanul, elveszetten, az izzadtságcseppel a halántékomon és könnyekkel a szememben. Fogalmam sem lesz, hogy miért csapódott be már megint az ajtó, és gyűlölni fogom önmagam.

De nem lehetek mindig szenvedő alany. Nekem is jár, hogy meghallgassanak, hogy elmondják, hogy kitárulkozzanak nekem, hogy rám bízzák a titkokat. Az én titkaim ott vannak nálad. Már nem titkok, mert elárultál. Valakinek, aki belőled fonta az álmait, mint azelőtt én is. Sajnálom őt. Mert ha velem megtetted, vele is megteszed majd, és ő is így marad majd, magányosan, elhagyottan, könnyek közt. Neki sem mondasz majd semmit? Csak ordítasz, hogy vége, és becsapod az ajtót?

Esélyt sem adtál, hogy kitaláljam, miért mentél el. De így, utólag meg kell köszönnöm. Nem tölthetem az időmet olyan emberrel, aki arra sem méltat, hogy elmondja, nem szeret. Feldolgozom majd. Hosszú idő lesz, és biztos rengeteg könny, de felkészültem. Ismét egyedül vagyok, mint már annyiszor… lidérces messze fény.