Szeretni valakit

Csak ülünk itt, a balaton felvidéki kis panzió kertjében. Fogja a kezem, és mindketten tudjuk, hogy utoljára ülünk így egymás mellett. A titkunk egyik őrzője ez a kis falu, ahol sokszor megfordultunk az évek során. Kecskesajtot ettünk szőlővel, dióval, jóféle borral, és szeretkeztünk, mintha sose tettük volna ezelőtt.

Annyira közel érzem most magamhoz, hogy sírni tudnék, de nem jön ki egyetlen könny sem. Elfogadtam a helyzetet, elfogadtam, amit nem lehet. Soha többé nem láthatom azt a férfit, akit a legjobban szeretek ezen a világon. Tizenöt titkos év együtt úgy, hogy valójában soha nem lehettünk egészen egymáséi. Mindig elválasztott minket a lelkiismeretünk. Vagy tán a társadalmi konvencióknak próbáltunk eleget tenni, nem tudom.

Ez most egy szakítás, amely nem olyan, mint a szakítások általában. Azok fájdalmasak ugyan, de általában gyorsan zajlanak. Mi 15 éve szakítunk folyamatosan. Két csók és egy ölelés közt vergődve vettük tudomásul, hogy újra és újra el kell válnunk. Őt várja a felesége és a fia, engem a férjem és a két gyerekem. Igen, most mindenki azt gondol rólam, rólunk, amit akar, de ha megtapasztalták valaha azt az érzést, amikor valakivel minden összhangban van, amikor nem kellenek szavak ahhoz, hogy megértsd, mit akar a másik, akkor talán megértenek.

Vannak olyan szerelmek, amikor nincs választási lehetőség. Csak egy út van, az, hogy együtt légy azzal, akit szeretsz. És ilyenkor minden körülmény mellékes. Istenem, mennyit ostoroztam magam ezért! Tudtam, hogy helytelen, de nem tehettem mást. A férjem csodás ember, nem akarnám megbántani soha. De ő nem az igazi számomra. És erre csak akkor jöttem rá, amikor eljött az igazi.

Bénult fásultság. Ez jellemezte azt a pillanatot, amikor rájöttem, hogy ezen a férfin kívül nem szerethetek mást. Nem örültem, mert tudtam, hogy a szerelmünk halálra van ítélve. Nem lehetek az övé, ő nem lehet az enyém. Lopott órák és lopott napok jutottak nekünk 15 éven át. Beleuntunk. Nem a szerelembe, mert az él, és soha nem múlik el. Abba untunk bele, hogy ez az élet nem tartogat számunkra semmi mást, csak ezt a cseppekből álló boldogságot. És nem mi döntjük el, hogy épp hány cseppet kapunk.

Eldöntöttük. Együtt. Tudtuk, hogy nem lehet másképp. Mindig őrizzük majd ezt a csodát, és megbékélünk a jelenünkkel. De soha nem feledjük el azokat a pillanatokat, amelyek erőt adtak az élet folytatásához. A kis érintéseket, a mindent elsöprő vágyat és az izgalmat, amikor tudtuk, hogy hamarosan találkozunk majd.

Nem lehetek az övé, és ő nem lehet az enyém. Fájdalmas még belegondolni is. De még fájdalmasabb lesz tovább élni a mindennapokat. Tudva azt, hogy nem lesz mozgatórugó. Persze a gyerekek sokat adnak, de már nagyok, és egyszer csak egyedül maradok (ahogy ő is) abban a meg nem értettségben, ami a házasságomat jellemzi. És a férjem nem tudja, hogy nem vagyok boldog. Soha nem lehetek már az. Nem tudom, hogy mi lesz, nem tudom, hogy valaha törekszem-e még a boldogságra. Nem hiszem, most nem tudom elképzelni.

Csak ülünk, fogja a kezem, és megkérdezi, hogy kérek-e még egy pohár bort. Nem válaszolok, nem tudok. Csak sírok. Most már folynak a könnyeim. Siratom a szerelmem, siratom önmagam, és siratom azt, ami ezután jön majd. Ő is sír. Nem tehetünk mást. Nem tehetjük tönkre a családunk életét. Nem tudom, ezen lehetne vitatkozni, hogy mivel okozunk nagyobb fájdalmat: ha felvállaljuk, hogy mindig is összetartoztunk, vagy ha boldogtalanul élünk tovább egymás nélkül. Most már kár ezen vergődni. Döntöttünk. Színlelünk majd egy életen át. Egy hátralévő életen át. Felálltunk, és bementünk, hogy összepakoljuk a holminkat. Másnap indulás haza. Egy lopott hétvége zárta le a lopott 15 évet.

Egy fényképem sincs róla. Mi lesz, ha fakulni kezd majd az arca az emlékeimben? El tudom valaha felejteni? Nem akarom! Hogy tartom majd életben magamban? Képes leszek én erre egyáltalán? Mit fogok érezni? És ő? Ő vajon mit fog érezni? Vajon boldog lesz? Azt szeretném, ha az lenne. Talán az lesz.

Szerettem. Szeretem. Mindig.

Tarjáni Rita