Hagyj már békén!

Soha nem hittem, hogy lesz az életemben olyan, hogy én egy emberrel nem úgy viselkedem, ahogy azt a szüleimtől tanultam. Eddig maximális tisztelettel viseltettem mindenki iránt, így éltem az életem. Ám jött ő (mondjuk legyen Peti), és a jókislány énem eltűnt. Ennyire még senki sem idegesített.

Heves udvarlás

Peti nem az a fajta srác, aki a véletlenre bízza a dolgokat. Nem várja ki a megfelelő pillanatot semmire. A jelmondata az, hogy mindent, azonnal! Régimódi szemlélete párosul a jelenkor stresszes viselkedésmódjával, ami egy olyan eleggyé alakul, amit nagyon nehéz elviselni. Valahogy megszerezte a számom, és állandóan hívogatott, sms-ezett. Verseket írogatott, azokat küldözgette. Az elején még legyezgette a nőiségemet, hogy egy ember arra áldoz időt és energiát, hogy hozzám verseket írjon, de ez az első két hét után elszállt.

Nagyon, de nagyon idegesített. Amikor megjelent az ajtóm előtt a legújabb költeményével, azt hittem, kiugrom az ablakon, de ekkor még kedves voltam. Próbáltam megértetni vele, hogy tényleg nagyon aranyos, meg minden, de nem az esetem, köztünk nem lesz soha semmi.

Peti nem értett a szóból

A borzalmasabbnál borzalmasabb udvarlási jelenetek egyre jobban borzolták az idegeimet. Nem tudtam szótlan maradni, és mosolyogni, amikor legszívesebben elsüllyedtem volna, hogy egy másik dimenzióban kössek ki. Nem tudom, veled előfordult-e már olyan, hogy valaki egyszerűen taszított, tehetett akármit, te akkor is utáltad. Peti ilyen volt a számomra. Nagyon elszomorított az, amit kihozott belőlem, mert úgy éreztem, ez egyáltalán nem én vagyok. Ennek ellenére egy idő után nem tudtam vele máshogy viselkedni, csak úgy, mint egy pokróc. De Peti ebből sem értett. Jött, és hozta a verseit. Úgy éreztem, folyamatosan a nyomomban van, nem volt egy perc nyugtom sem. Amikor leereszthettem volna a folyamatos stresszelésből, biztos, hogy jött egy sms, amiben a gyönyörű szemeimet dicsérte, vagy az épp aktuális, velem kapcsolatos álmát ecsetelte.

Hagyj már békén!

Soha, senkinek nem mondtam, hogy hagyjon békén (talán csak az öcsémnek gyerekkorunkban). Peti azonban elérte ezt nálam. Nem szoktam kiabálni sem, főleg nem egy embertársammal, de Petinek ezt is sikerült megdöntenie. A sokadik rettenetesen idegesítő hónap, az ezer sms, telefonhívás és hangüzenet után, én magam hívta találkozóra őt. Előre kiterveltem mindent. Olyan helyszínt adtam meg, ahol tudtam, hogy nem sokan fordulnak meg napközben. Tudtam, hogy nem lesz halk a mondandóm, és nem akartam, hogy a kirohanásomat mások is hallják.

Reggel 10-kor találkoztunk. Peti egy regiment vörös rózsával érkezett, hogy kifejezze irántam való hódolatát. Atyaég, még jobban sajnáltam, de tudtam, hogy ennek a beszélgetésnek meg kell lennie.

Belekezdtem hát. A végére nem tudtam nyugodt maradni, és félhangosan, majd egyre hangosabban mondtam, hogy hagyjon már békén, mert nem tudok tőle élni. Már olyanokkal dobálóztam, hogy feljelentem zaklatásért. De úgy nézett ki, hogy ez sem érdekli, ő eltökélte, hogy én leszek a gyerekei anyja, és velem éli majd le a hátralévő ezer évet az életéből.

Éreztem, ha nem teszünk pontot az egész végére, én bele fogok őrülni, el kell költöznöm, vagy tényleg feljelenteni Petit.

Azt mondtam (ordítottam), hogy ha még egyszer fel mer hívni, üzenetet, vagy sms-t küldeni, esetleg meglátom a lakásom közelében, azonnal hívom a rendőrséget. Erre nem mondott semmit, csak elkezdett sírni hangtalanul. Megfordultam és otthagytam. A szívem nem lett könnyebb, és nagyon rossz embernek éreztem magam, hogy összetörtem őt. De nem tehettem mást, és mélyen, belül tudtam, hogy neki is így lesz jó, mert legalább esélyt kap a boldogságra (nem beszélve rólam).

Neked van hasonló történeted? Oszd meg velünk.

Ligeti Anna